HARMADIK FEJEZET

Rose

Már harmadik napja, hogy itt vagyok.  Egyre inkább megbarátkozom a tudattal, hogy talán sosem kerülök ki innen. Minden nap ugyanúgy telik. Reggel fejfájással kelek, szédülök, majd egy idő után minden kitisztul előttem és ismét rájövök: Nem, még mindig nem otthon vagyok. Aztán várom, hogy csoda történjen. Várom, hogy valaki betörje az ajtót és azt mondja "Már vége! Gyere velem." De ez nem fog megtörténni. Egyedül vagyok, valahol az isten háta mögött, semmi kapcsolatom nincs a külvilággal. Egyedül vagyok, csakis én, a kételyeim, a gondolataim és a reményeim, amiket lassan teljesen elveszítek.
Kínomban ledőlök a földre, majd felszisszenek. Hasamra fordulok és meglepődve pillantok meg egy csavart a földön. Az ajtóhoz kúszok és próbálom keresni az üres helyet, ahonnan kieshetett. Felállok a kis faszékre, hogy megvizsgáljam az ablakot, ám mikor a rácsot megfogom, az a kezemben marad.
Hogy mennyi az esélye annak, hogy egyetlen egy csavar miatt kiszökhetek? Szinte egyenlő a nullával, de mégis megtörtént. Felkapaszkodok az ablakra, majd teljes erőből feltolom magam és nagy nehezen átpréselődök a kicsi résen. Leugrok, és az erdőben találom magam. Gondolkodás nélkül rohanni kezdek fogalmam sincs, hogy hova céltalanul rohanok, ruhám számtalanszor beleakad a faágakba, de ez a legkisebb dolog, ami miatt aggódnom kell.
Pár perc elteltével hangokat hallok a közelből. Azonban semmit nem értek belőle, ezért gyorsítok a tempómon és tovább futok, mígnem egy villogó rendőrautót pillantok meg a távolban.
Hazamegyek. Vége a rémálomnak. 
Minél közelebb érek, annál tisztábban látom az előttem kirajzolódó utat, ahol a rendőrkocsi is áll még egy autó társaságában.
- Rose!
Ismerős hang, ami után futok. Szemembe egy hatalmas elemlámpa világít, majd egy rendőr lép elém. Pedig biztos voltam benne, hogy apám hangját hallom.
- Itt van!- kiáltja el magát a rendőr, majd közelebb lép felém.- Ön Rose Knight-Lowe?
- Igen- bólintok.
- Ne aggódjon, most már biztonságban van- mondja nyugodt hangon, majd elindul a rendőrautó felé és én is követem őt.
- Rose!
Apa rohan felém, majd szorosan magához ölel.
- Minden rendben, már vége! A rendőrök elkapták, aki emögött az egész mögött állt.
- Tessék?- pillantok fel rá kérdőn, majd a rendőrautó felé vezet.- Will?
Teljesen sokkol a látvány. Az a Will, akit én már megannyi éve ismerek és szeretek most egy rendőrautóban fekszik letartóztatva. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, amit látok.
- Vigyél haza! Most!- könnyeimmel küzdve rohanok a kocsi felé.
- Először jobb, ha a kórházba viszlek.
- Nem! Azt mondtam vigyél haza!
- Rose..
- Apa! Vigyél haza az istenért!
Teljesen kikelek magamból, mintha nem is én lennék.
- Minden rendben?- lép mellénk egy rendőr.
- Persze, de jobb, ha most hazamegyünk.
- De a kihallgatás..
- Az várhat- mondja dühösen apa, majd beszáll a kocsiba és elhajt.
Egész úton azon gondolkozom, hogy vajon miért tehette. Mit rontottam el? Megbántottam valamivel? Vagy teljesen másról van szó?
- Szentséges ég! Hát végre megvagy!- anya fut felém, majd szorosan magához ölel.- Annyira örülök, hogy jól vagy!
- Felmehetnék, felmehetnék a szobámba?
- Persze kicsim! Menj csak! Én addig készítek egy forró fürdőt neked!
- Nem szükséges- rázom meg a fejem.
- Dehogynem! Sőt enned is kell valamit!
- Anya..
- Nem nyitok vitát! Most menj!
- Ahj.
Dühöngve megyek fel az emeletre, majd bevágom magam mögött a szobaajtómat. Be kell vallanom, hogy fogalmam sincs mi bajom van. Anya kopog az ajtón, majd besétál a szobámba.
- Hoztam egy kis kaját- mondja, majd leteszi a tálcát az íróasztalomra.- Annyira örülök, hogy megkerültél. Annyi ideig kerestünk téged.
- Három napig- morgom.- Tényleg Will volt?
- Nem is értem őt. Olyan rendes fiú. Sőt, még keresett is. Fogalma sem volt mi történt. De ezek szerint ez mind színjáték volt.
- Keresett?- vonom fel a szemöldököm.
- Igen. Elmentem hozzá, és azt mondta meg fog téged keresni. De ezek szerint mindvégig tudta, hogy hol voltál.
- Te hiszel ennek az egésznek? Mármint, szerinted tényleg ő volt?
- Nem tudom mit higgyek.
- Miért tette volna? Hm? Tudod mit? Én nem hiszek ennek az egésznek! Se a rendőröknek, de apámnak, sőt még neked sem! Én az ő verziójára vagyok kíváncsi!
- Rose!
- Ne változtasd meg a véleményem!- állok fel idegesen az ágyamról.- Menj ki!
- De..
- Menj! Most!- mutatok az ajtó felé.
Miután anya szomorúan kisétál bezárom az ajtómat. Felkapom a kabátomat, felhúzom a sportcipőmet és a kapucnis pulcsimat, majd amilyen gyorsan csak tudok, próbálok megszökni. A legkönnyebb lehetőségnek az ablak bizonyult ezért nem haboztam, kitártam az ablakot és kiugrottam. (Ami visszagondolva nem volt valami jó ötlet, ugyanis anya virágoskertjében kötöttem ki...)
Hívtam egy taxit, majd a rendőrségre vettem az irányt, ahol akadtak problémáim a bejutással.
- Rose? Te meg mit keresel itt?- pillant rám kérdőn Will.
- Jöttem megbizonyosodni arról, hogy nem te voltál.
- Valaki fel akar ültetni minket. Figyelj, nincs sok időnk beszélni most- suttogja.- Van a kabátzsebemben egy névjegykártya és azon egy telefonszám. Keresd meg Brentont!- mondja, majd a kabátzsebére pillant.
- Oké, akkor, ömm, még látjuk egymást- mondom, majd megölelem közben pedig kikapom a zsebéből a névjegykártyát.
- Letelt az ideje- lép be a rendőr.
- Már itt sem vagyok- vonok vállat, majd kisétálok a teremből. Beszállok a taxiba, majd tárcsázom a számot.
- Will?- szól bele Brenton.
- Nem, a barátnője, Rose.
- Honnan tudod ezt a számot?
- Tessék? Ömm, figyelj Brenton. Will bajban van.
- És én hogyan segíthetnék?
- Ki kell hozunk a börtönből.
- Fél óra és visszahívlak, jó?
- Oké.
- És ezt a számot ne add meg senkinek.
- Értettem főnök.
- Akkor fél óra múlva- mondja, majd kinyom.

Sziasztok drága olvasók!

Tudom, hatalmas kihagyás után érkezett ez a rész, de azért remélem elnyerte a tetszéseteket!

Új designt kapott a blog, remélem ez is tetszik nektek!

Hamarosan érkezem az új résszel, addig is nézzetek be a másik blogomba: MA

Illetve hamarosan érkezem egy újdonsággal is méghozzá egy új blog bemutatójával, ami télen fog érkezni! 

Addig is vigyázzatok magatokra!

Ölel mindenkit: Csenge K.

MÁSODIK FEJEZET

William

Még mindig érzem a bor illatát. Kinyitom a szemem, majd a hátamra fordulok. Jobb, majd baloldalra fordítom a fejem. Nincs itt. Felülök az ágyon, majd magamra kapom az egyik köntöst. 

- Rose?- bekopogok a fürdőszobába.- Rose odabent vagy?

Nincs válasz ezért kinyitom az ajtót. Semmit nem találok, Rose sincs itt. Elhagyott, ez már egyértelmű. Ismét körbenézek, majd lassan visszasétálok a szobába. Az ingem után kutakodva felforgatom az egész szobát, de sehol sem találom, ezért kénytelen vagyok az zakómat magamra húzni. Utolsó pillantást vetek a szobára, a padlón szétszórtan vörösbornyomok, az asztalon pedig egy levelet találok. El sem akarom olvasni. Zsebreteszem, majd kilépek a szobából beszállok a liftbe és a portán leadom a szobakulcsot. Idegesen becsapom magam után a kocsiajtót, majd meg sem állok hazáig. A lakáskulcsokat ledobom az előszobában a szekrényre, majd lezuhanok a nappaliban lévő kanapéra és bekapcsolom a tévét. Rossz szokásomhoz híven zárt ablakoknál gyújtok rá, majd elnyomom, aztán ismét rágyújtok és pár perc múlva ismét elnyomom. Lenémítom a tévét és csak bámulok magam elé. Még mindig nem tudom felfogni, hogy elment. Próbálom felállítani a fejemben az okokat, és próbálom megtalálni a kérdést, hogy vajon mit és hol rontottam el? Kikapcsolom a tévét, aztán már éppen indulnék, hogy kimozduljak, mikor megszólal a csengő monoton hangja. Bosszankodva megyek ajtót nyitni, majd legnagyobb meglepetésemre Rose anyja áll az ajtómban.

- Bejöhetek?

Egy pillanatra elgondolkozom, majd arra jövök rá, hogy talán nem véletlenül van itt.

- Persze- bólintok, majd Elizabeth besétál én pedig becsukom az ajtót.

- Rose itt van?

- Hogy itt? Nincs itt- rázom meg furcsállva a fejem.

- Egész nap hívom, de nem veszi fel a telefont. Nem tudom hol van.

- Tegnap este óta nem láttam. Nem lehet, hogy..hogy esetleg

- Már mindenkit felhívtam. Senki sem látta. Senki sem- Elizabeth hangja elcsuklik, én pedig ellenőrzöm a zsebemben lévő levelet.

- Jobb lenne, ha elmenne a rendőrségre Mrs. Lowe. Talán ők megtalálják Roset.

- Igen. Talán az lesz a legjobb- Elizabeth szipog, majd megdörzsöli a szemét és az ajtó felé indul. 

- Ha bármit megtudok, azonnal értesítem.

- Köszönöm Will- mondja, majd megölel, amit viszonozok.  

Becsukom az ajtót, majd előkapom a levelet a zsebemből. Felbontom, majd egyre inkább tartok tőle, hogy Rose nem csak egyszerűen elment. Sőt. Nem magától ment el.

A levél csupán pár baljós szót rejt : Három napod van Hawkins.

Felkapom a kocsikulcsomat, majd bevágom magam mögött az ajtót. Kocsiba szállok és meg sem állok Willis házáig. Kiszállok a kocsiból, majd a garázshoz sétálok, bekopogok, Willis pedig ajtót nyit. 

- Hawkins! Rég láttalak- kezet rázunk, majd beljebb sétálok.

- A segítségedre lenne szükségem- mondom, Mark pedig bólint.

- És miben segíthetek barátom?

- Rose eltűnt- kezébe nyomom a levelet, amit a hotelszobában találtam. 

- Ó!- nagyot nyel, majd visszaadja a levelet.- És mit kellene csinálnunk?

- Nem tudom- megrázom a fejem.- Meg kell találnunk. Roset és azt aki elvitte- meglengetem a levelet.- Meg kell találnunk.

Mark egyetértően bólint, majd megveregeti a vállam.

- Meg fogjuk találni. 

- Majd hívlak még- mondom, mikor kisétálok a garázsból. Aztán ismét útnak indulok vissza a hotelhez. 

- Miben segíthetek?- mosolyog rám a portás.

- Tegnap láttak valakit felmenni a 312-es szobába?

- Sajnálom, nem adhatok ki információkat.

- William Hawkins vagyok. Tegnap a hotelben tartózkodtam. Kérem!

- Sajnálom Mr. Hawkins. Iratok nélkül nem adhatok ilyen információkat.

Mély levegőt veszek, majd szó nélkül sarkon fordulok és elindulok a kocsimhoz. Kiveszem a zsebemből a telefonomat, majd tárcsázom  Willist.

- Igen?- szól bele Mark rekedtes hangon a telefonban. Hangja sokkal ércesebb, mint mikor ott voltam. Van, akinek megárt a sok dohányzás.

- Kellene egy hamis igazolvány- szólok bele a telefonba köszönés nélkül.

- Most ugye csak szórakozol!

- Nem. Meg tudod oldani?

- Tudod, hogy ezért ki is rúghatnak engem!- mondja, köhögni kezd ami lassan már fuldoklásba torkollik.

- Szóval meg tudod szerezni?

- Will..

- Este kilencre érte megyek- mondom, ezzel egyetlen választási lehetőséget adva neki. Vissza kell mennem a hotelszobába. Közben megérkezem a házamhoz, kiszállok a kocsiból, majd beérve az előszobába leveszem a cipőm és végre ismét ledőlök a nappaliban lévő kanapéra, majd rágyújtok. Kinyitom az ablakot és próbálok kifele fújni a füstöt és kiszellőztetni. 

Kilenc óra előtt tíz perccel már Willisnél vagyok és várom, hogy ajtót nyisson.

- Még nincs kilenc- nyit ajtót Mark, majd unottan beljebb invitál.

- Megoldottad?

- Csendesebben!- mutatja fel mutatóujját, én pedig furcsállva nézek rá.- Persze, hogy megoldottam!- suttogja, és a felmutatja az igazolványt.

- Meghálálom- kapom ki a kezéből az igazolványt.

- Dehogy hálálod!- Mark felnevet, majd vállon vereget.- Sosem hálálsz te meg semmit.

- Valahogy sosem sikerül- erőltetek magamra egy mosolyt, de Mark is érzi azt a feszültséget, amit én. 

- Öld meg! Akárki is az- mondja, majd a kezembe nyom egy kisebb méretű pisztolyt.- Rose-ért.

- Rose-ért- motyogom, majd a zsebembe süllyesztem a fegyvert.

Váltok még pár szót Markkal, majd a mai napon utoljára autóba szállok, majd mikor hazaérek az első dolgom az, hogy a szekrényem mélyére süllyesztem a pisztolyt és az igazolványt. Éjfél előtt járhat az idő, mikor kikapcsolom a tévét és elhatározom, hogy végre elmegyek aludni. Megfürödtem, majd épp éjfél előtt egy perccel kerültem ágyba. Lehunyom a szemeimet, majd várom, hogy végre elhallgassanak a kutyák akik a templom harangozása miatt ugatnak. Aztán a telefonom rezgésére leszek figyelmes. Felkapom az éjjeliszekrényről, majd lejjebb húzom a fényerőt, mert szokás szerint megint nem tettem meg előbb, ezért most kell az erős fénnyel küzdenem. Egy üzenetem érkezett, amit meg is nyitok. Ismeretlen számról érkezett.

A harangok Érte szólnak. Már csak két napod van.

 Sziasztok drága olvasók!

Ez lett volna a második fejezet! Remélem ez is elnyerte a tetszéseteket, mint az előző!

Meg szeretném köszönni a kommenteket, a feliratkozókat és a megtekintéseket! Nagyon sokat jelent nekem és nagyon boldog vagyok! Köszönöm szépen!

Remélem ez alatt a rész alatt is lesz pár komment, nagyon-nagyon örülnék neki!

Köszönöm, hogy benéztetek és remélem, hogy ismét visszatértek a következő részre is!

Ölel mindenkit: Csenge K. 

ELSŐ FEJEZET

Rose

Voltak, akik csak fel akartak használni. Voltak, akik csak velem akartak lenni. Voltak, akik csak a pénzemet akarták.

Ő más. Más mind a többiek. Mindig is más volt. Kitűnt a tömegből. Ő volt az, aki már a gimiben is zakóban járt, sőt míg az átlagos fiúk kosaraztak ő teniszezni, vagy golfozni járt.

Ott voltam én, "A gazdag lány". És ott volt ő, "A gazdag fiú".

Szóval, az egész helyzet magától adódott.

- Valóban nagyon szép hely- néztem körül az étteremben, majd rápillantottam.

- Tetszik?

- Persze! Kiskoromban jártam itt utoljára, oly réginek tűnik, mégis minden apró részletére emlékszem.

- Hát, a remek borra és pezsgőre valószínűleg nem- mosolygott, majd megemelte borospoharát. Én is így tettem, majd mosolyogva koccintottunk.

Will a combomra helyezi kezét.

- Foglaltam egy szobát- mondja halkan, én pedig alig észrevehetően bólintok.

Tizenegy óra körül értünk fel a szobába. Az idő olyan gyorsan repült, igazából nem is érzékeltem, hogy már három órája az étteremben ülünk. Óvatosan a falnak tolt, majd gyengéden megcsókolt, amit természetesen viszonoztam. Szívem egyre hevesebben vert az agyam pedig kikapcsolt. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak ránk.

- Becsuktad az ajtót?- kérdeztem, mikor elváltunk egymástól, Will bólintott, majd ismét ajkaimnak esett. Felemelt, majd az ágyra tett és fölém tornyosult.

~~~

Bőrömön éreztem a szoba, hideg levegőjének fuvallatát. Mintha teljesen máshol lettem volna. Felemelem fejem, majd körbepillantok. A hotelszoba már eltűnt, és igazából fogalmam sincs hol vagyok. Felállok a jéghideg padlóról, majd a tükör felé sétálok. Az egész testemet beterítik a zöld, kék és lila színekben pompázó foltok. Homlokon egy seb éktelenkedett. Bal karom sajgott, mikor rápillantottam tudtam, hogy nem akármitől fáj a karom. Éreztem már ezt a fajta fájdalmat, miután a kórházban voltam, még talán hat éves koromban. Sosem bírtam az injekciókat. Hajam kócos, bőröm már nem olyan fehér mint amilyen volt. Fehérnemű és egy szakadt ing volt rajtam. A fehér ing néhol nem fehér, hol világosabb hol sötétebb vörös színű. Orromhoz emelem az egyik foltot, majd megállapítom, hogy vörösborról van szó. Egy másik foltnak pedig már teljesen más a szaga. Vér. 

- Will? Will! Hallasz engem?- kiabáltam, majd megpördültem és az ajtó felé sétáltam. Akármennyire is szerettem volna, hogy nyitva legyen nem volt, sőt még Will sem állt az ajtó mögött. - Van itt valaki?- kiabáltam torkom szakadtából a kilincset pedig két kézzel rángattam magam felé. Semmi sem történt. A falnak dőltem, majd a földre csúsztam és az egyetlen ablakot, az egyetlen fényforrást kémleltem.

Lassan sötétedett be, talán este hat-hét óra körül lehetett, mikor az ajtó alatti kisebb "ajtó" kinyílt, majd egy hatalmas kéz két üveg vizet és egy tányért lökött át rajta. Aztán ismét lezárult az ajtó.  Lassan a vízért nyúltam, majd magamhoz szorítottam. Lecsavartam a kupakot, majd mint aki napok óta nem ivott kortyoltam az üveg tartalmát. Az üres palackot a szoba másik oldalába hajítottam, majd az ajtótól legtávolabb eső sarokba kuporodtam be, a kezeimből párnát formáltam, lehajtottam a fejem és próbáltam figyelmen kívül hagyni a folyamatosan búgó legyet, ami már egy ideje körülöttem körözött. Lehet, hogy ő lesz holnap a reggelim.

Ez lett volna az első fejezet, remélem elnyerte a tetszéseteket! Ha igen várom a véleményeiteket!

Köszönöm, hogy benéztetek és remélem visszatértek a következő részre is!

Ölel mindenkit: Csenge K.